Előzmények 1.

A műsorszolgáltatás (broadcasting) a telefon alapú rendszerekkel indult.

Először az 1881-es párizsi elektromos kiállításon lehetett hallgatni zenét és éneket az onnan 2 kilométer távolságban lévő Operából, meglepő módon mindjárt sztereoban, és mindezt fejhallgatóval.

1890-től Théâtrophone néven a telefonközpont kezelőtől lehetett kérni a műsor kapcsolását, ami vezetékes normál telefonon volt hallgatható. Ekkor öt perces híreket is közvetítettek.

Az első független és kizárólagos, tehát „valódi” műsorszolgáltatás Budapesten indult meg Telefonhírmondó néven, 1893. február 15-én, világelsőként. Tervezője és létrehozója Puskás Tivadar volt, mellette Popper István és Szvetics Emil sok műszaki problémát megoldott.

A Telefonhírmondó elsősorban beszédet közvetített: „napirend” alapján híreket, tőzsdei beszámolót stb, de volt zenés közvetítés is külső helyszínről. Az előfizető lakásába egy kis dobozkát szereltek be, amelyhez két hallgató csatlakozott, így két személy hallgathatta egyszerre a közvetítést. A hangerő valószínűleg csekély volt, de akkor a környezeti zaj is jóval kevesebb volt. A dobozka telefonvezetéken, de a telefonhálózattól függetlenül, többszörös áttételen (mai néven transzformátorokon) át csatlakozott a központhoz.Vezetékhálózata a mai belvárost fedte le. A pontos műszaki leírást ma már lehetetlen elérni, műszaki emlékként is csak néhány előfizetői végberendezés maradt meg. Akkor elektronikus erősítők még nem léteztek. A stúdióban egyetlen (de lehet, hogy néhány) szénmikrofonba kellett a bemondónak meglehetősen hangosan beszélnie. Emiatt 20 percenként váltották egymást a bemondók. Zenei műsor átvitele csak ritkán és egy-két olyan helyszínről történhetett, ahová kiépített vonal vezetett.

Később jelentős fejlesztések történtek. A legnagyobb előfizetői szám 9000 körül volt. Érdekes módon ezt a szolgáltatást csak lassan szorította ki a később vele párhuzamosan működő rádió. Az utolsó előfizetői állomásokat 1943-ban szerelték le.

Részletesen lásd:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Telefonh%C3%Adrmond%C3%B3, 

és 

https://www.radiomuseum.hu/hradk_m.html

Előzmények 2.     

A rádiózás James Clerk Maxwell elméleti megalapozása és Heinrich Herz 1888-as fizikai demonstrációja alapján Guglielmo Marconi 1894-es és a ritkábban említett Alexander Sztyepanovics Popov 1895-ös kísérleteivel kezdődött, akik egymástól függetlenül vittek át jeleket „vezeték nélkül”, elektromágneses hullámok útján, ami a rádiózás alapját jelenti. A kezdetben és még sokáig csak Morse jelek átvitele volt lehetséges az akkori ún. szikrainduktoros adókkal. Emiatt csak hivatásos távirászok voltak képesek használni a rendszert, ami értelemszerűen elsősorban a hajózásban terjedt el.

A rádió útján történt első hangátvitel Reginald Fessenden kanadai mérnök nevéhez fűződik, aki egy kezdetleges kísérlet után (1900) 1906. december 24-én este küldött először rádió útján elfogadható minőségű  beszédet és zenét, egy 50 kHz-es alternátor (forgógép alapú nagyfrekvenciás generátor) által keltett jelet, szénmikrofonnal modulálva. Ekkor még természetesen csak néhány távirász hallhatta ezt a műsort.  
Az 1906-ban föltalált trióda elektroncső („rádiólámpa”) gyors fejlődése adott először lehetőséget az elektronikus erősítésre és jelkeltésre, ami lehetővé tette a rádió műsorszórás elterjedését mind adó-, mind vevőoldalon. Ugyanezen évben kezdték alkalmazni a kristálydetektort, ami a legegyszerűbb „detektoros” rádió elkészítését tette lehetővé, ami később olcsó megoldásként széles tömegek számára tette lehetővé a rádió hallgatását. Érdekes módon az első elektronikus oszcillátort csak 1913-ban szerkesztette meg Alexander Meißner (Meißner oszcillátor).  

A rádió útján történő átvitel alapelve nagyon egyszerű. Elektronikusan (az őskorban elektromosan) létrehozunk egy nagyfrekvenciás jelet (feszültséget), amit az antenna elektromágneses mező formában kisugároz és ez a mező a távolban hasonló antennával felfogható, majd elektronos jellé vissza alakítható. A létrehozott nagyfrekvenciás jelet vivőnek, vivőhullámnak nevezzük, ami önmagában semmilyen információt nem továbbít. És itt jön a trükk: ha a vivőjel valamelyik paraméterét a továbbítandó információval (esetünkben a hangjellel) arányosan változtatjuk, szaknyelven moduláljuk, akkor a modulált vivő „magával viszi” ezt az információt. A vevőoldalon a vivőről elektronikusan leválasztjuk a moduláló jelet (ezt hívjuk demodulációnak).
Energetikailag a minden irányban kisugárzott elektromágneses teljesítménynek csak parányi részét tudjuk vevőoldalon felfogni, ahol tehát jelentős erősítésre van szükség. 
A legegyszerűbb moduláció a vivőhullám nagyságának (amplitudójának) változtatása. Ezzel kezdődött a hangátvitel 1906-ban, és még ma is kizárólagos a közép- és rövidhullámú műsorszórásban. Szakszerűen kétoldalsávos amplitudó-moduláció (AM) a megnevezése.

Rendszeres, a mai értelemben vett rádió-műsorszórás az I. világháború után, 1918-1920 körül indult az USA-ban és Európában. A sok kísérleti és ideiglenes próbálkozás miatt pontosan nem lehet megállapítani, melyik adás tekinthető elsőnek és rendszeresnek. Azonban 1920-tól már a mai értelemben vett rendszeres műsorszórásról beszélhetünk.

A Magyar Rádió kezdete

A rádióval kapcsolatos műszaki feladatok a Posta hatáskörébe tartoztak, ahol komoly szakembergárda alakult ki.

Az I. világháború végéig csak távíró adások voltak, az akkoriban beszerzett és épített szikraadók műsorközlésre alkalmatlanok voltak. Az első kísérleti összeköttetés 1903-ban létesült Újpest és Csepel között. Az első telepített adóberendezés antennáival együtt a Csepel-sziget északi részére (ez még nem Lakihegy) került 1914-ben. Értelemszerűen háborús és diplomáciai célokat szolgált.

1921-ben telepítették az első „lámpaadót”, azaz elektroncsöves készüléket, majd ezt több követte. Ezek már „fónia üzemmódra”, azaz hangátvitelre is alkalmasak voltak.

1923-ban indult meg az első rendszeres hangalapú adás, de nem a nagyközönség számára, hanem az MTI központ így látta el hírekkel a vidéki MTI kirendeltségeket. Lelkes amatőrök persze hallgathatták.

1924. március 15-től folytak kísérleti műsorszóró adások, a „műsort” a Posta Kísérleti Állomás Gyáli úti telepéről adták. Itt a „stúdió” egy kiselejtezett bútorszállító kocsi volt, amit belülről gondosan kipárnáztak, hogy ne visszhangozzon. Júniusban már a közönség számára nyilvános bemutatót tartottak az Állatkertben.

1923-tól a rádióamatőrök örömmel fogták ezeket az adásokat és vételi tapasztalataikról beszámoltak a Postának. A Postán a műszakiak is meglepődtek, milyen sok amatőr van, mikor egy-egy adásbeli baki után levelek tömkelege érkezett hozzűjuk.

Abban az időben szinte kizárólag saját kezűleg fabrikált amatőr vevőkészülékek voltak, többségük egyszerű (kristály-)detektoros vevő. A leírásokhoz hozzá lehetett jutni. A készülékekhez csak a fejhallgatót és a forgókondenzátort nem lehetett házilag elkészíteni. Galenit vagy pirit kristályt lehetett szerezni, és még nagy mennyiségű rézdrótra volt szükség. No és persze a kézügyességre, a leleményességre és a türelemre. A kis érzékenység miatt jó hosszú és lehetőleg minél magasabban kifeszített antenna is szükséges volt.

Ugyanakkor, a detektoros vevőhöz nem szükséges elem, sem hálózati feszültség, az antenna által felvett nagyfrekvenciás teljesítmény elegendő a fejhallgató meghajtásához. Természetesen, a hangerő csekély. Van egy keretantennás detektoros vevőm, amit mindig megcsodálnak, hogy „magától” szól. 

A közönség már nagyon várta a magyar rádióadások indulását. Ezt először jogilag kellett körülbástyázni, ami tovább tartott, mint a műszaki megvalósítás.

Ameddig nem született meg a „rádiórendelet”, minden hallgató „orvhallgatónak” minősült, persze senkit sem büntettek meg.

A rádió a kormányzatnak is nagyon fontos volt. Fölmérték, hogy Trianon után a rádió (egyirányú) kapocs lehet az elszakított területeken élő magyarokkal.

Miután a rádió műsorszórás állami monopólium volt, a kormányzat koncesszióba kívánta adni a működtetést, amit végül a Telefonhírmondó Részvénytársaság kapott meg 1925 novemberben.

1925 májusban a 2 kW-os Telefunken adóval (igazából 0,5 kW fónia teljesítmény) indultak meg „próbaüzem” címén a többé-kevésbé rendszeres adások a Gyáli útról, napi 1-2 órában. Mivel a Posta nem tudta tovább vállalni a műsor szervezését és a fellépők keresgélését (akkor még nem tolongtak a művészek), egy hónap után abbamaradtak az adások, majd szeptember 25-től a Telefonhírmondó Rákóczi úti helyiségeiben sebtében kialakított stúdióból folytatódtak. Az adás ekkor 525 kHz-es frekvencián történt.

A rádiórendeletet 1925. november 10-én sikerült kiadni. Ez egy rendkívül bonyolult jogi szabályozás volt, benne a lakosság számára szóló, a „szórakoztató rádióvevő-berendezés”-sel kapcsolatos rész is igen cirkalmas. Röviden: vevő építéséhez vagy vásárlásához engedélyt kellett kérni és havi 2,40 pengő „használati díjat” kellett fizetni. Ez utóbbit 1945 után rádió előfizetési díjnak hívták, a postás szedte be, havi 10 forint volt és 1970. körül szűnt csak meg.

A magyar rádiót végül 1925. december 1-jén nyitották meg ünnepélyesen. Az adó és a műsor neve Budapest lett. Az adás akkor még Csepelről, a korábbiakban említett 2 kW-os adóval indult. A napi adásidő kezdetben 7-8 óra, 1928-ban 10-11 óra volt.

Az előfizetők száma 1925/26 fordulóján 17 ezer, 1928. áprilisban, Lakihegy üzembe állítása előtt 98 ezer volt.

Már az indulásnál nyilvánvaló volt, hogy a vételkörzet bővítéséhez az adóteljesítményt növelni kell. Abban az időben a vételkörzetre a „detektorvétel határa” volt a jellemző kifejezés, mert kevés volt még az érzékenyebb „lámpás” vevőkészülék. Ez a 2 kW-os adónál kb. 50 km átmérőjű kör volt.

És a vevők: A detektoros vevőknél csak a kristály tűjének állítgatása okozott bosszúságot, a táplálással nem kellett törődni, viszont elég érzéketlen volt. Az elektroncsöves vevőkészüléket azonban még nem hálózatról táplálták, üzeméhez fűtő akkumulátor (2 V) és anódtelep (90 – 120 V) kellett. Ezért ott is használható volt, ahol nem volt villamos hálózat. Az anódtelep drága volt, az akkumulátort pedig rendszeresen el kellett vinni rádióműszerészhez, töltésre. Vidéken ezt nehezen lehetett megoldani. Később terjedtek el az „anódpótlónak” nevezett hálózati tápegységek.

Az új stúdió

Az adóhoz hasonlóan, a stúdió is alig felelt meg az adásidővel együtt növekvő követelményeknek.

1928-ban a Sándor (ma Bródy Sándor) utca 7.sz. alatti épületbe költözött az MTI, a Telefonhírmondó és más irodák, szerkesztőségek. A mögöttes tágas udvarra, tehát alapvetően zajmentes helyre építették a Rádió új, kétemeletes épületét. 
Egy 200 négyzetméteres, 7 m belmagasságú nagy stúdió (alapvetően nagyzenekarok céljára), 24 m²-es kis stúdió, 30 m²-es próbaterem, felolvasó (hírolvasó) szoba, a művészeket kiszolgáló és műszaki helyiségek kaptak helyet az adminisztratív irodák mellett.

A nagy stúdió az akkori legkorszerűbb akusztikai megoldásokkal készült. Hátsó, hangszigetelő függönnyel részlegesen takarható márványfala állította be a kívánt utánzengést. A falak mellett 18 db hangszigetelő függöny beállításával lehetett finomítani a hangzást. A karmester a studióhoz kapcsolódó üvegfalú hangszigetelt fülkéből vezényelt, ahol a zenekar hangját nem közvetlenül, hanem az adásba kimenő jelet közvetítő hangszórón keresztül hallotta, tehát úgy hallotta a zenét, mint aki a rádióvevő előtt ül. Ez segített abban, hogy a zenekar dinamikáját megfelelően tudja beállítani. A vezénylésen túl nyomógombokkal, a stúdióban lévő nagy utasító táblán lévő feliratokkal tudta instruálni a zenekart.

A régi stúdióból az új stúdióba egy éjszaka alatt telepítették át a szükséges műszaki berendezéseket, természetesen gondos előkészítés után. 1928. október 8. reggel indult az első adás a még félkész új stúdióból, a kész stúdió ünnepélyes átadása október 25. történt meg.

Bár mindenki úgy hitte, a stúdió kérdése évtizedekre megoldódott, mégis, már 1931-ben tervezni kezdték a bővítést. A régihez hozzátoldott és azzal összekapcsolt épületben egy 300 m²-es nagy zenekari/énekkari stúdió és két 84 m²-es stúdió épült, más-más akusztikai jellemzőkkel, kis zenekarok illetve rádiójátékok számára. Két felolvasó, egy hírolvasó és egy hanglemezközvetítő szoba is épült. Átalakították a régi épületet is és újjászerveződtek a műszaki helyiségek. A műszaki berendezéseket a Posta szakemberei építették meg és ők is kezelték.

Az új adóberendezés

A Posta a Telefunken cégtől vásárolt egy 20 kW-os adót. A telepítés helye a terepviszonyok és más szükséges jellemzők okán a gondosan kiválasztott, Szigetszentmiklóshoz tartozó Lakihegy nevű állami terület lett.

Az antenna két 150 m magas, 2x2 m² keresztmetszetű, egyenként 46 tonna súlyú rácsos acéltorony közé 136 m magasan, ellensúllyal kifeszített 5 huzalból állt. Betáplálása középen, közvetlenül az alá épített adóépületből történt függőleges tápvonallal történt, tehát ez egy T antenna volt. 
Az antenna a tartóoszlopoktól, a tartóoszlopok a földtől és a horgonyzó kötelektől elszigeteltek voltak.

A megelőző próbák után az új adó az üzemet 1928. április 29. délben vette át.

Ezzel az adóval az ország 70 %-ában 6 m körüli magasságú antennával lehetséges volt a detektorvétel. Megfelelő vevőkészülékkel az USA-tól Tibetig lehetett fogni Budapest adását.

A rádió előfizetők száma ugrásszerűen megemelkedett: az 1928. közepi 100 ezerről 1929. végére 240 ezerre, 1932-re 340 ezerre.

Az „óriásadó”

1931-ben a Posta műszaki szakemberei már a továbbfejlesztés terveit készítették. Nagyobb teljesítményű központi adót és az ország peremterületeire 10 regionális adót terveztek.

Végül csak 4 közvetítő állomás épült: Pécs, Miskolc, Magyaróvár 1,25 kW-tal, Nyíregyháza 6,25 kW-tal. 1933. első felében kezdték a sugárzást Standard gyártmányú adókkal, természetesen Budapest műsorával.

1933. december 2-án helyezték üzembe a Standard gyártmányú 120 kW-os adóberendezést Lakihegyen. Ez akkor a világszínvonalat képviselte. Lényegesen nagyobb teljesítményt csak 1968-tól használtak. Ehhez az adóhoz építették a máig meglévő emblematikus „szivar” antennát, ami az adóépülettől elkülönült szabad területen épült meg.

A szivarantennáról a következő részben írok részletesen.

A két kábel

Az adások Budapest közelében indultak meg, kérdezhetnénk, miért nem Magyarország közepén, ahonnan egyenletesebben lefedhették volna az ország területét. Nos, az adáshoz két kábelre volt szükség. Az egyik a villamos energiát szolgáltatja, a másik a moduláló műsorjelet. Ezeket akkoriban Lakihegynél távolabbra nem lehetett volna elvezetni.

Lakihegyre a kelenföldi erőműből érkezett a villamos energia 2 db 3 x 10 kV-os kábelen. A 20 kW-os antennateljesítményű adó üzemeltetéséhez 100 kW villamos teljesítményre volt szükség.

A „zenekábel” céljára 6 érpáros, külön erre a célra készített vezetéket fektettek le a Sándor utca és Lakihegy között. Ebből két árnyékolt ér vitte a műsorjelet 30 Hz – 13 kHz sávban, ami akkor nagy dolog volt. A maradék 4 érpár jelzésre és telefon összeköttetésre szolgált.

Még néhány dolog

A Posta mérnökei által átalakított 20 kW-os adó 1934. végétől Budapest II. műsorát szolgáltatta 360 kHz hosszúhullámon. (Előzőleg nagy cégek szakemberei állították, hogy nem lehetséges átállítani az adót.)

Budapest I. műsorát a világ nagy részén lehetett fogni, Európában mindenütt. Ez azért volt lehetséges, mert a középhullámú sáv (530 – 1610 kHz) 120 lehetséges frekvenciáját, amik egymástól 9 kHz-re esnek, céltudatosan osztották föl. Minden ország kapott egy kizárólagos frekvenciát a „nemzeti főadónak”, amit más nem használhatott, így minden ország legalább egy adóját lehetett hallgatni, persze megfelelő érzékenyégű vevővel. A fennmaradó részen egy-egy frekvencián több, egymástól földrajzilag távol eső kisebb teljesítményű „helyi” adó működhetett, a saját körzetükben nem zavarták egymást.

IRODALOM:

• A MAGYAR RÁDIÓ ÖT esztendeje 1925 – 1930, kiadó: RÁDIÓÉLET, a magyar Studió hivatalos műsorlapja, 1930
• Postamérnöki szolgálat 50 éve, 1887 – 1937, utánnyomásban kiadta a Magyar Távközlési Vállalat (MATÁV), 1990